Ozsváth Sándor | 2012. február 03. 08:52 | megtekintve: 126
Bárhol is járt atyánkfia az elmúl fél évszázadban, előbb-utóbb szinte mindenütt hallott magyar szót.Igaz, a Kárpát-haza peremvidékein egyre kevesebbet, legutóbb Vereckén járva már csak egy Nagyszőlősről odakerült orvossal beszélhetett anyanyelvén, Podolinban meg, Krúdy kedves felvidéki városkájában, éppen ottjártakor került kórházba az egyetlen még élő magyar bácsika.
A nagyvilágban, az egykori szállásterületen túl, a legváltozatosabb helyeken és körülmények között szólították meg – magyarul. Egy ideig gyűjtötte is történeteit, hogy más kuriózumokkal együtt majd közzéteszi, de rá kellett jönnie, hogy a vele megesettek nyomába sem léphetnek apja vagy nagyapja történeteinek. Ők még nem utazási irodák szervezésében, hanem a múlt század nagy háborúibanjárták be a fél világot. Apai nagyapja Olaszországtól Lengyelországig, Szerbiától Ukrajnáig „tájékozódott”, békeidőben meg három évig Ó-Románia vendégszeretetét élvezte egy lovassági garnizonban. Apját a második világégés utolsó hulláma – Ausztria, Németország és Luxemburg érintésével – egészen az Atlanti-óceánig sodorta, majd szabadulásig, harmincezer társával együtt Franciaországban, a Mailly le Camp-i hadifogolytáborban ette az amerikaiak komiszkenyerét.
Történt, hogy csupa szálas néger fiúból álló, új tábori csendőralakulat érkezett hozzájuk. Eleinte kellő tisztelettel s tisztes távolból csodálták e marcona különítményt, később hozzászoktak a színes amikhoz. A csendőrök párban álltak őrséget a táborkapu előtt, a váltás mindig egylovas kocsival jött, s ugyanazzal vonult vissza az előző páros is. Egyszer, visszainduláskor lovuk valamitől megbokrosodott, ágaskodott, rúgkapált - egyikőjük a bakról, a másik pedig elölről próbálta megfékezni, mindhiába. Ekkor, ékes magyarsággal elkiáltotta magát a lenti: Aggyál néki az ostorral! Az annya istenit, megbolondult ez a lú?! A fogoly bakák szája tátva maradt a csodálkozástól. Időtelve, miután sikerült a lovat közös erővel megszelídíteni, valakibátortalanul megkérdezte: Hát maguk is magyarok? A hát, jött a válasz eredeti szatmári tájszólásban, én MónárLaji vagyok, a meg az öcsém ott, a Jani!
Mint kiderült, a Molnár-szülők, fiatal házasként még a századfordulón vándoroltak ki a Paládok (Kis-, Nagy- vagy Bot-) valamelyikéről, de Pensylvániába kerülve nem az iparban vagy a bányászatban találtak boldogulást, hanem a mezőgazdaságban. Idővel kis farmot vásároltak, szépen gyarapodtak, csak hát… nem lehetett gyermekük. Segítségnek egy néger cselédlány ragadt náluk karon ülő fiacskájával, majd újra „megesett”, s most már ketten lábatlankodtak körüle. Röviddel ezután valami csúnya mellbetegségben kiszenvedett szegény, s ott maradtak az árvák másfél meg háromévesen. Molnárék is jól benne voltak a korban, se rokonuk se ismerősük a maguk fajtájából, gondoltak hát egyet, s nevükre vették a lurkókat, sajátjukként nevelték fel,s kitaníttatták mindkettőt, végül a birtokot is rájuk íratták. Így lett anyanyelve a csokoládébarna Molnár Lajosnak meg Jánosnak a magyar.
Míg élt édesapja, atyánkfia gyakran szóbahozta a néger-magyarokat. Vajon megvannak-e még – tűnődött legutolsó alkalommal –, olyan egykorúak lehettünk… S vannak-e gyermekeik? Ha igen, tudnak-e magyarul?
*
Az írás megjelent az Evangélikus Életben.
A kép Ozsváth Sándor felvétele.
