Arany Lajos | 2012. február 15. 13:57 | megtekintve: 181
Madarász Gyula festőművészre emlékezik a Lícium Médiaportál...A természeti, azaz természetarcú ember a legtermészetesebb módon emberarcú természetet álmodik akvarell-, gouache- és temperaképeire. Ezért tükrök a művei. Még egy elhagyott ház vagy egy kopár táj is visszaver valami fényt. E lélekben való visszaverődés jelenül meg a festményeken, mindannyin.
Mert éltető, gazdag, ég-földmiliőjét Madarász Gyula is bizonyára simogatja e szavakkal: „Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz.” Mert épp mindig óvó, mindig más arcát mutató voltában nyújt létvigaszt ez a táj, teli tüdővel lélegezhet benne az ember; csendjében, békéjében, harmóniájában újjáéledhet.
Szó nincs idealizálásról, hiszen számos komor szín lopakodik az alföldi tájra – és életre –: minden szépségében is súlyos, nehéz álmú világ ez. Inkább arról van szó: legősibb közegünkben mindnyájunknak természetarcúaknak kellene lennünk, tisztáknak, mint e képek fehér falai, a természetet istenként imádónak, olyannak, mint Madarász Gyula, aki meleg szeretettel csügg a természeten – „az ember tekintetét festette a képekre” – eggyé nőtt vele, belegyökerezett e tájba, miképp a nagy lombú, sokáig élő fák. Érezni is e képeken az anyaföld illatát.
Művésze eggyéválik a természetével. Mert vállalta örökre közegét, „százszor visszaszállna, százszor is, végül is” ide, bárhová vetné átmenetileg sorsa. „Húzza ez a föld”, mint mondogatta volt egyik híres, a természeti tájból a fővárosba elszármazott színművészünk.
Ám gazdag ember Madarász Gyula: övé a természet, kincse ez a föld és ez az ég, az alföldi tavasz és nyár, tél, ősz. A fái, tájai ezért szinte élnek. Olyanok, mint Tolkien híres meséjének Szilszakállja, a megéledt faj, az emberré vált ent. Megélednek, emberléptékűvé nőnek a természet elemei, mert velük érez, együtt s egyszerre lélegzik velük a művész, lélekkel s élettel telíti őket a természetarcú ember. Ezért kezd virágoznia sziksó ezen a tájon, a magányos fa leszáradt lombja pedig a mélységes együttérzés nyomán a művész lelkében hullt le.
Emlékképeiben őrzi tehát a látványt, s alkotói fantáziája által sűríti. A spontán élményt nem képezi le, megvárja, míg bensőjében visszhangot vernek a természet képei, arcai, történései. Azaz nem spontán élményből fest, nem „fényképez”: nem konkrét fák, konkrét madarak a fái és a madarai, hanem lelki tája, színviláguk, koloritjuk ezért nevezhető átpoetizáltnak.
Nem harsányak, nem hivalkodóak, „csak” esztétikusak a színei, éber álmaink, eszményeink árnyalatai. Mert ezek az álmok valóra válhatnak; rendkívüli makacssággal, erővel hisz ebben a művész. A képeken megjelenő természetet szilárd önlelkéből sűríti a képre a sok-sok benyomásból összeállt, reaktív, esszenciális élmény nyomán. Ezért nőnek jelképpé e kép világban a legegyszerűbb elemek is. Mert mily nagyszerű, milyen örömös tud lenni, s mily jó, ha valaki még tud örülni annak, ha a földön kivirágzik a sziksó, s mily lehangoló látvány, mennyire átérezhető élmény egy magányos vagy pusztuló fa. Az ember öröme és bánata is egyúttal.
S kínáljuk is az érző ember tekintetét, mert a kiszáradt fa szinte segélyért kiált, karjai a természetarcú ember szolidaritását várva nőnek szinte karokká: „Vegyetek észre, nézzetek! Itt vagyok még!” S ő észreveszi.
Mert emberlélekkel telítődöttek általa e természeti létezők.
* * *
Végezetül néhány mondat a művésztől: Ungvári Judit Biharország című filmjében mondja el a „bihariság” mibenlétét.
Végezetül néhány mondat a művésztől: Ungvári Judit Biharország című filmjében mondja el a „bihariság” mibenlétét.
Valószínűleg ez az egyetlen felvétel, amely barátunkról és kollégánkról az utókorra maradt.
