Harmati Edina | 2012. január 25. 15:08 | megtekintve: 55
A Kossuth-, József Attila-, Csokonai-díjas, 75 éves Buda Ferenccel rövid ideig volt alkalmam beszélgetni, sietősen – ahogy ez a világ is működik.Mégis: beszélgetésünk során pár percre mintha megállt volna az óramutató…
Felfelé gördülő kő vagyok címmel rendeztek Buda Ferenc tiszteletére köszöntőt Debrecenben, az Irodalmi Napok meghívott díszvendégeként. A cím is utal arra: visszatért a gyökerekhez, oda, ahonnan elindult. Milyen érzés a szülővárosban lenni?
Bármennyire is megváltozott Debrecen, mégis mikor itt vagyok, olyan, mintha hazatérnék. Kijelenthetem, hogy Debrecenbe – hazajárok. Az idén már többedik alkalommal vagyok a szülőföldemen. Nagyon jó érzés.
Debrecen városa október 23-án Csokonai-díjjal tüntette ki. Azt olvastam, nem a díjakért dolgozik, de gondolom, ez az elismerés nagy jelentőségű.
A Csokonai-díjnak kiváltképp örülök, több okból is. Egyfelől, mert Debrecentől kaptam, másfelől pedig gyönyörű plakettet adtak hozzá. Nagyon szép Csokonai-ábrázolás.
A Debreceni Irodalmi Napok és a könyvhetek során pár napra mindig előtérbe kerül az irodalom, a költészet. Buda Ferenc szerint a XXI. század a megérdemelt rangján értékeli az irodalmat?
Egyre kevesebben értékelik. De ezzel nem kell törődni, nem kell keseregni miatta, hanem inkább művelni, dolgozni kell. Ez olyan, mint a pedagógia: lapáttal hányja az ember a borsót a falra, és előbb vagy utóbb egy-egy borsószem csak felragad.
Ne rejtőzz el című verse – véleményem szerint – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes költeménye, Kalász László Anyámnak kontya van című költeményével tudnám párhuzamba hozni. Hogyan látja, a mai világban az ember őszintén ki tudja mondani azt a szót: szeretlek?
Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy Kalász Lászlóval vont párhuzamot. Egyebek közt a költészetnek ez az egyik dolga, rendeltetése, hogy segítse megtartani az emberi vonásokat, az emberi értékeket.
Nyilatkozta, hogy a dac folyamatosan hajtotta előre az életben. Ez a küzdés, ez az előremenetel ma is él a fiatalokban?
Váltakozó erővel, elszánással és sikerrel törekedtünk mi is előre – már aki törekedett. Nem érzem még mindig elég okosnak magamat ahhoz, hogy bölcs tanácsokat osztogassak, hiszen a körülmények is megváltoztak, ez az ifjúság és ez a kor is más, mint amilyen a miénk volt. Ha mégis mondanék valamit, ami talán hasznavehető, az az, hogy ebben a világban, ebben a küszködésben, ebben az előrehaladásban nem a körülmény a legfőbb akadály, hanem mi magunk. Ha mi magunkban ezeket a gátakat, akadályokat, hiányosságokat le tudjuk gyűrni, akkor biztosan előrébb jutunk. A veszély nem kívülről fenyeget, hanem belülről.
