Vékony Viktória | 2011. december 09. 13:46 | megtekintve: 331
Édesapám anyai ágon kötődik Erdélyhez, Székelyföldhöz, éppen ezért, ha tehetjük, legszívesebben ezeken a tájakon barangolunk.Nyaranta sok szép helyet látogatunk meg a családommal, barátainkkal.Minden év nyarán igyekszünk újabb és újabb területeit felfedezni ennek a szép, erdélyi helynek. Az idén első úti célunk Torockó volt. Először a Királyhágónál álltunk meg, majd délutánra elérkeztünk a tordai hasadékhoz. Ahogy egyre feljebb haladtunk, a talpunk alatti homokos talajt felváltották a kisebb-nagyobb kövek. Körülöttünk minden oldalról fák és magas sziklafalak voltak. A végére érve kellemesen elfáradva indultunk tovább torockói szállásunkra; onnan jól látható volt másnapra tervezett túránk célja, a Székelykő.
Másnap délelőtt elindultunk, hogy megmásszuk, ám az első pár száz méter után egyre meredekebbé és sziklásabbá vált a terep, ezért édesanyámmal úgy gondoltuk, nekünk ez a túra túl nehéz lesz, nem vállaljuk. Így az előző napi terveket csak édesapámnak sikerült megvalósítania. Késő délután tért vissza, szebbnél szebb fotókkal.
Egy újabb nap elteltével Székelyudvarhely felé vettük az irányt. Betértünk Farkaslakára, hogy megnézhessük Tamási Áron szülőházát. Itt Sipos Mátyás, az író unokaöccse kalauzolt bennünket végig a házban s a kertben egyaránt. A házban láthattuk egyebek között a bölcsőt, melyben egykor édesanyja ringatta, fotókat életének fontosabb pillanatairól, leveleket, melyeket neki írtak kortársai. Innen tovább mentünk aznapi szállásunkra, Máréfalvára.
A környék csendes volt és nyugodt, a
kert végében lévő háztól pár méterre egy kis patak csordogált. A csendet
néha-néha arra járó autók zaja törte meg, valamint a szomszédos kertben lévő ló
nyakába akasztott csengettyű, amely nemrég született csikóját segítette a
tájékozódásban. Csíkszeredai barátainkkal felmentünk a Hargitára, melynek
tetején számtalan magyar zászló, nemzeti szín szalaggal átkötött kereszt és
kopjafa emelkedik. Másnap megnéztük a zetelaki víztározót, valamint a székelyvarsági vízesést. Csíki barátainknál indultunk idei erdélyi túránk utolsó színhelyére, az Úz völgyébe, ahol minden év augusztus 26-án együtt emlékezünk az ott 1944-ben ugyanezen a napon elesett katonákra, valamint az első világháborúban itt elesett hősökről.
A megemlékezésen az áhítat után Csíkszentmárton polgármestere mondta el beszédét, s az elhunytak hozzátartozói helyezték el virágaikat, koszorúikat az emlékhelyen. Megáldották azt az ötven sírkeresztet, amelyet az Erdélyi Kutatócsoport - mi is tagjai vagyunk - állított. A tervek szerint a jövőben összesen 601 kereszt áll majd a katonatemetőben, az ott nyugvó 601 első világháborúban elesett katonák tiszteletére. A szervezők emléklapokat adományoztak azok számára, akik valamilyen formában segédkeztek a sírkeresztek elkészítésében és felállításában.
Minden évben hazafelé, a hegyektől távolodva eszembe jut Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyvének számos gondolata, köztük ez: „...bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré."
*
A fotó a szerző képösszeállítása.
