Kmeczkó Szilárd | 2012. január 23. 15:50 | megtekintve: 102
A magyar kultúra jeles, becsben tartott személyiségei között alig találunk olyat, aki a természettudományoktól érkezett volna, leszámítva a fizikai és a kémiai Nobel-díjasokat. Ám ez mindössze annak észrevételezése: nemzeti kultúránk közegében máig szívesebben ismerjük el a jelentős teljesítményt, ha az az irodalomhoz, a művészetekhez köthető.Bár alighanem mindegyikünk előtt ismeretes, de azért említsük meg: a magyar kultúra napját 1989-től ünnepeljük, minden év januárjának 22. napján. Ekkor zárta le ugyanis Kölcsey Ferenc a nemzeti imádságunk kéziratát Csekén. A település, a mai Szatmárcseke gondosan ápolja történelmének ezt a jeles epizódját. Ökumenikus istentisztelettel, Kölcsey sírjának megkoszorúzásával, s a Kölcsey Társaság friss díjazottjának ünneplésével tisztelegnek a magyar kultúra jelene, de alighanem elmúlt évszázadai előtt is. Minden évben, újra és újra.
Azonban nemcsak hazánk, hanem a Kárpát-medence országhatárokon túli sok-sok településén is megemlékeznek a mai napon. Azokon a helyeken, ahol magyarok élnek. Ma is, akárcsak a többi jeles napon, a nemzetfogalom jellegéről papírra vetett logikus okfejtések alulmaradnak a történések közvetlen jelenvalóságával szemben.
A kultúra sajátja, miként azt főként a felvilágosodás korától megörököltük, hogy univerzális célokhoz kapcsol, magában hordozza a fejlődés lehetőségét, mind morális, mind pedig intellektuális értelemben, egyszersmind jelenti az alkotó munka eredményeként előálló művek (irodalmi szövegek, képzőművészeti alkotások, tudományos értekezések) univerzumát, amennyiben magaskultúráról beszélünk.
De nem tévedünk kultúrán túli területre, ha kilépünk a veretes kultúra sáncai mögül, hiszen a használati tárgyaink, ha nem importcikkek, a továbbörökített szokások, ha emlékszünk még rájuk, a gondolatok számára a múlt felé utat találó tárgyi emlékek, ha még nem szabadultunk meg tőlük, ezek mind-mind a magyar kultúra közegében tartják meg az embert.
Láthatjuk, hogy a magyar kultúra mint jelzős szerkezet nem csupán azt fejezi ki, hogy milyen sajátos, ránk jellemző módon fejezzük ki az egyetemes célokat, hanem itt másról is szó van. Szeressük vagy tiszteljük más népek kultúráját, tegyük ezt a multikulti divatjának engedve, vagy Bartókhoz hasonlóan alázattal, a megértés és a kíváncsiság őszinte szándékától vezettetve, az ember másként forog, közlekedik abban a kulturális közegben, amelybe beleszületett, s bele- vagy inkább hozzánőtt. Az otthonosságot, az érzelmi közvetlenséget felismerjük, ebben nem lehet tévedni.
De hiába keresnénk kutató szemmel ennek a felismerésnek a talapzatát. Ahol lennie kellene, csakis apróságokat, ízeket, illatokat, hanglejtést, emlékfoszlányokat, rögzüléseket, néhány évszámot, valamint tulajdon- és helységneveket találunk. Ezekből a kis semmiségekből szövődik össze az, aminek köszönhetően büszkék leszünk a magaskultúránk teljesítményeire, mint amilyen a Cantata Profana, a Psalmus Hungaricus, vagy akár a Rubik-kocka. Ennek a büszkeséggel elegy jó érzésnek nem előfeltétele az alkotások értő élvezete, bár az erőfeszítések árán felnyitott művek okoznak igazi örömöt, s ilyenkor elmondhatjuk: nem csak tiszteljük, de immár ismerjük, bőrünkön érezzük azokat.
A magyar kultúra jeles, becsben tartott személyiségei között azonban alig-alig találunk olyat, aki a természettudományoktól érkezett volna, leszámítva a fizikai és a kémiai Nobel-díjasokat, de az utóbbiak esete más okra vezethető vissza. Ez nem bírálat, mindössze annak észrevételezése, hogy a kulturális szűrőink úgy működnek, hogy nemzeti kultúránk közegében a mai napig szívesebben ismerjük el a jelentős teljesítményt, ha az az irodalom vagy a művészetek területéhez köthető. Nem ismerem ennek a pontos okát, de két körülményre gyanakszom.
Míg a művészetek esetében az alkotást teremtésként gondoljuk el, a természetkutatók felfedezéseit inkább egy eltűnt fülbevaló felkutatásához hasonlíthatnánk. Az utóbbit elvileg bárki megtalálhatja, ha kellően jó szemű és kitartó, de a semmiből való teremtéshez ez még nem elég. Másodikként említhetjük, hogy kevés kivétellel a művészportrék mindig elevenebbek, életszerűbbek, mint a tudósportrék. Legyen elegendő felidézni a klinikák előtti szoborcsoportot, amely inkább közvetíti egy hivatás ethoszát, mint a megformázott alakok egyediségét. Ez ébreszthet tiszteletet, de a távolságot nem csökkenti.
Élt a múlt században egy magyar kutató, aki már életében híressé vált. Először kémikusként, majd filozófusként. Idehaza azonban alig-alig hallhattunk róla a rendszerváltozásig. Ismerte az életművét néhány tudománytörténész, a debreceni református teológusok, s valami keveset tudtak róla a tájékozottabb kémikusok. Még 1920-ban elhagyta Magyarországot, de élete végéig Ady költeményeinek nyelvezete helyettesítette az anyanyelvét. Polányi Mihálynak hívták őt, s igencsak rajta hagyta a keze nyomát azon, hogy mit gondoljunk a felfedezés és a tudományos viták természetéről. Amit a felfedezésről mond, az kísértetiesen hasonlít a teremtéshez, hiszen a természetkutató ott lát meg értelmes összefüggést, ahol a többiek nem látnak semmit, s ez nem passzív magatartás eredménye. Hangsúlyozza, hogy akit nem kínoz egy kérdés, nem hagyja nyugodni, akinek nincs problémája, az nem is fog felfedezni semmit.
A vitákat elemezve pedig arra a következtetésre jut, hogy a tudomány mindennapjaiban ezek az árnyalakként elképzelt vagy megformált kutatók nagyon is eleven, hús-vér, tökéletlenségükben is emberi karakterűek. Sokkal érdekesebbek, mint amit gondolunk róluk. Érdemesek a figyelmünkre.
Nem ejtettünk még szót a kultúra meglehetősen kiterjedt, a magaskultúrával szembenálló szegmenséről, a populáris kultúráról. Nyilvánvalóan nem ezt ünnepeljük a mai napon. Úgy érezzük, hogy az elmúlt két évtized hozadékáról van szó, pedig nem. Csak korábban a tömegkultúra cikkei is a maguk módján értelmesek, komolyak, építőek kívántak lenni. Egyszóval, a lehetőségekhez mérten hasonultak a magaskultúrához. Ez változott meg a rendszerváltozással: berobbant a ponyva, a leplezetlen értéktelenség, s a meglepetést az irántuk tapasztalható érdeklődés nehezen felülmúlható mértéke váltotta ki. Azóta kiderült, nem elvonuló hullámról, hanem tartósan velünk élő kulturális jelenségről van szó, amelynek az importcikkek mellett immáron létrejött a sajátosan magyar változata is.
Szeretjük vagy nem, de közösségünk megismeréséhez ennek az oly sok hétköznapi életproblémához megoldási mintával szolgáló kisbetűs kultúrának az ismerete is hozzátartozik.
„Isten, áldd meg a magyart!"
*
A magyar kultúra napján, január 22-én, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Péterfia utcai épületében elhangzott beszéd szerkesztett változata.
