Piskóty Teréz | 2012. február 07. 19:50 | megtekintve: 128
Sarkvidéki hideg érte el Európát. A Szibéria felől betörő légtömeg kiadós csapadékkal érkezik. A havazásra, a mínuszokra tekintettel csak az induljon útnak, akinek nagyon szükséges.A felhívás nem maradt el, és az időjárás is kitett magáért. Huszonöt éve nem hullott ennyi hó, amihez még farkasordító hideg is társult. A boltokban nemcsak az élelmiszerek fogytak jobban, hanem a november vége óta a sor végén porosodó hólapátoknak is csak hűlt helyét lehetett találni. A lakosság nagy része újra hódolhat egy – már oly sokszor kihaltnak vélt – „téli sportnak”.
Az öltözködésre is nagyobb gondot kell fordítani. Minimum két réteggel több ruhát vesz fel az, aki kimerészkedik, és ki kell merészkedni, hiszen nem lehet sem az udvaron, sem a járdán közlekedni. El kell takarítani a havat! Kabát, sál, sapka, kapucni, kesztyűk – a szekrény mélyéről minden szükséges felszerelés előkerül a hó eltakarítási művelet végrehajtásához. A hólapát az ajtó mellett vár türelmesen. Majd – mint hajdan a háborúba induláskor – a ház ura talán még a családtagoktól is elköszön. Ha jobban megvizsgáljuk, ez is csata, de itt az elemekkel kell megküzdeni. Nagy, mély levegő még a meleg szobában, hogy a fűtés emlékét pár másodpercnél tovább őrizze minden sejtjében. Odakint várja a végeláthatatlan küzdelem. Mire a kapuig ér a lapátolással, már kezdhetné is elölről, de hol van még a járda eltakarítása. A többszöri tisztogatást, a lapát és a seprű súrlódó hangját, csak az összeszorított fogak között kipréselt szitokszók szakítják meg, miközben a hóhányó egy sokkal délebben fekvő, pálmafákkal körülölelt tengerparton képzeli el magát. Az arcába fújó hópelyhek viszont visszarántják a valóságba. Észre sem veszi a vidám gyerekzsivajt, pedig a kisebbek igazán élvezik a fehérség minden csodáját. Szánkózás, hógolyózás, hóemberépítés, angyalkészítés – jöhet minden, de csak addig, míg nem szól anyuka, hogy kész a finom, forró kakaó. Akkor már csak a jó meleg számít. Az ablakról letörlik a jégvirágot, hogy kinézve csodálják a tél adta tüneményt, ami varázslatos fehérbe öltöztet mindent, és az esti sötétséget is megtöri.
A hóhányó pedig egyedül marad a küzdelemben, ami az apró hópelyhek hullásának sebességéből ítélve, reménytelennek tűnik. Egy ember millió hópehellyel szemben. Egy óra múlva már nem is látszik, hogy küzdött a fehér takaró ellen, de az izomláz jelei már mutatkoznak. Azzal nem is számol, hogy a szabadban végzett testmozogás egészséges.
Lehet, hogy én kevés vagyok az eltakarításhoz – mondja magában –, de a hőmérő emelkedő higanyszálának úgysem tud majd ellenállni ez a magasból aláhulló, kristályokból álló szörnyeteg. A következő hónap már március – erre az éltető gondolatra a hóhányó el is mosolyodik, ami majdnem az arcára fagy, mikor negyedik alkalommal lép ki az ajtón, hogy halomba hányja ezt a fehér rémet.
