Lícium Médiaportál | 2011. október 31. 08:49 | megtekintve: 295
A történelemi protestáns felekezetek a reformáció emléknapján emlékeznek meg az ellenreformáció áldozatairól, köztük a gályarabnak eladott prédikátorokról.Médiaportálunk két költeménnyel, Lévay Botond és Vitéz Ferenc alkotásaival tiszteleg a reformáció emléknapja előtt.
Luthert a pápa kiátkozta és kiközösítette. 1522-ben Wartburgban német nyelvre ültette át az Újszövetséget. Nézetei hosszú harcok során törtek maguknak utat. A Luther által vezetett új irányzat lett az evangélikus, a nála is radikálisabb Kálvin János, genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja.
A történelemi protestáns felekezetek a reformáció emléknapján hajtanak fejet az ellenreformáció áldozatainak, köztük a gályarabnak eladott prédikátorok emléke előtt.
Médiaportálunk két költeménnyel, Lévay Botond és Vitéz Ferenc alkotásaival tiszteleg a reformáció emléknapja előtt.
Lévay Botond (1943-2008)
Kálvinista portré
jobb, hogy engedted,
az arcszobrász idő
hadd kérgesítse húsod, inad
és ráncaiddal tekinteted
faragja nemesre,
pácolja ékesre szikes hittel,
s végképp szentesüljön pecsétjével
az, amit öregségedre kiérdemeltél:
szemedből is kisugárzó
megharcolt és megfuttatott békéd.
* * *
Vitéz Ferenc
Disztichonok a gályarabok emlékére
Véres rozsda enyészi az izzadt tömlöcök odvát –
Mennyi gyalázatot ért mélyben a dús korom-érc!
Volt akarat, nagy, régi erő, és voltak az újak;
tudták, tisztul a vágy, s nem mocskolja be vád.
Hangos bánatukért kis templomok álltak a sorba,
tiltakozott papi szó s lángja: a sok tanító.
Mézes bájt követett csend, majd a halál tüzes éke,
s benne az Úr szava: szép lesz a dicső menedék;
hirdették az igét páncélos, szikla-reménnyel,
mert aki állja a kínt, rá a halál se kacsint.
Voltak alázatukért bátrak, korbács nyoma fájt bár,
s volt ki feladta hitét, bús lélek-szanitéc.
Ámde közel száz volt, aki nem rettent meg a gyilkos
vádak előtt – a bilincs vashideg íze a kincs.
S negyven volt, meg az egy, aki látta, milyen vad erő nőtt
szét a galád vizeken; gálya-ítélet a rend.
Elhajtották mindet, a bánat osont fel az égig;
lomha, vak éjszaka lett, s őket várta Trieszt,
majd Nápolyba terelték rabnak, húzni a gályát –
Őrizték a tüzet, harmincan hitüket.
Halk jajukat mormolta a tengeri szél, s kiabáltak
lázban lenn a habok: hol vagytok, ti vakok?!
Nem bánt senkit e vérrel hintett gőg, a gyalázat;
szép Európa süket, s nem tudják nevüket?
Mint az a cserje a templomkertben, mint aki fává
nőtt, terebélyes a lomb, pirkadat ághegye bong.
„Halni megyünk a habokba, huszonhatan érted, Urunk ma,
hívj el, fogd a kezünk, angyalaid mi leszünk!"
S mint a harangok a tűzben, megszólaltak a szívek:
nem lehet ennyi gyilok, s hogyhogy az Úr a titok?!
Már Európa is ébredt, útra bocsátva a holland
Ruyter kis seregét - nézne le rájuk az ég!
Karcsú hajóval táncolt értük a jó kapitány, mint
villám szelve habot, s megmenekültek azok.
Nem térhettek vissza magyar földjükre a bátrak,
messzire szóltak imák, bűnt vallott a világ.
Ám a dicső vérű papokat befogadta Velence
s értük szól ma a dal: Istentől diadal.
***
Tudjuk a törvényt, hogy lesz roppant súlya imánknak:
Nincs bölcsebb akarat; add oda még ma magad!



