Derencsényi István | 2011. december 20. 17:18 | megtekintve: 197
Advent nem más, mint várakozás, várakozás az Úr érkezésére. Sőt, maga az egész földi élet is várakozás – miközben megannyi jellege, meghatározottsága van a várakozásnak: hiszen lehet az feszültséggel teli, örömmel vegyülő, olykor pedig félelemmel teljes.Ugyanakkor az sem közömbös, hogy a várakozás milyen élethelyzetben talál bennünket. Bizony nem mindegy, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt életkörülmények között, vagy súlyos megélhetési gondokkal szembenézve zajlik a várakozás, az ünnepre készülés.
Azonban mindettől függetlenül az általános vélekedés és tapasztalat szerint az esztendő legkedvesebb időszaka mégis csak az advent. Annak ellenére is így van ez, hogy ilyenkor a legrövidebb a nappal, és az is inkább szürke, mintsem ragyogóan fénylő. Annak ellenére is így van ez, hogy ilyenkor lassul le leginkább a vegetáció, úgyhogy még az élő természet is hallottnak látszik.
Az advent azonban fényt hoz a szürkeségbe, mozgást a fagyos, halált sejtető dermedtségbe, mennyei illatot: fahéjasat, mézeset hoz oda, ahonnan a tél elparancsolta a virágokat, a természet megannyi bódító illatát. Fény, mozgás, illatok jelennek meg az adventi várakozás idején, ott ahol mindez magától már nincsen. Fény jelenik meg a téli sötétben: ünnepi díszkivilágítás utcákon, tereken, üzletekben, középületeken, adventi fények a családi otthonokban. Mozgás jelenik meg és erősödik föl: az utcákon fokozódik a forgalom, tömeges ünnepi vásárlási láz fogja el az embereket. Mozgás jelenik meg, mely legyőzi a metsző hideget, a dermesztő fagy bénító hatását.
Bizony az advent a tél ideje, és ez nem a virágnyílás, a bódító illatok természetes időszaka. Ennek ellenére mégis szinte tobzódva úszik a levegőben a mézeskalácsok, az adventi sütemények és a gyertyák illata. Ezért szép és kedves időszaka az advent az esztendőnek, mert magában hordoz valamit abból, ami fölötte van a természetesnek, ami fölötte van a természetnek, sőt, egyesesen magát a Természetfölöttit hirdeti, az Úr jövetelét, a Krisztus születését. Ez az az idő, amikor semmi sem természetes, hanem minden meghaladja a természetest, sőt, minden-minden a Természetfelettit idézi az emlékezetbe.
Bizony ilyenkor, amikor nyakunkon az advent, és gyors szárnyalással a karácsony közelít, ilyenkor kell nagyon vigyázni arra, nehogy hideggé váljanak számunkra az adventi fények és a karácsonyi dallamok. Valamit mindenki vár, minden ünnepen valami jobbat, valami mást, valami szépet, valami békéset és megnyugtatót, a ránk gondolásnak legalább némi csekély jelét. Az ünnepre szükség van, és várjuk is az ünnepet, mert az ember Istentől egyébként is ünnepre lett kiválasztva és megteremtve, hiszen az Isten hetedik napja, a nyugalom napja egyben az ember első napja is.
Ünnepelni kell, kell még ünneptelen körülmények és tapasztalatok ellenére is. Az advent, a karácsony megünneplésére fokozottan is szükség van, mert ennek üzenete, mondanivalója töri meg fölöttünk a bánat, a csüggedés, az elkeseredés, a kiábrándultság bénító hatalmát, és teszi lehetségessé azt, hogy tudjunk bízni egy igazságosabb, emberibb holnapban, és hogy hittel higgyük, számunkra is tud megváltást hozni karácsony szülötte, az isteni Kisded. Karácsony azt hirdeti, közel jött, emberközelbe jött hozzánk az Isten.
És ebből az következik, hogy mi sem lehetünk többé Istentől és embertársainktól elrugaszkodottak. Hiszen az a fény, és a karácsonyi szentséges éj nem mítosz, nem mese, hanem történelmi tény, megélt tapasztalat. Az első karácsony ajándékát, az isteni Gyermeket el kell fogadni, Őt nem lehetett elpusztítani az anyaszív alatt, és nem lehetett megsemmisíteni a betlehemi gyermekgyilkosság során sem. Mert Isten azt akarja, hogy mind az isteni Gyermek, mind az embergyermekek megszülessenek és éljenek. Isten ugyanis a gyermek képében akar ránk mosolyogni, és a gyermeksorsban akarja tudomásunkra hozni, hogy nincs élet felelős, gondoskodó szeretet nélkül.
Az isteni Gyermek megszületetett, hogy békét, boldogságot, hitet, erőt és reményt adjon a mi nemzetünknek is. Megszületett, hogy gyermekarcáról leolvassuk a parányiban rejlő nagy lehetőségeket, a kiszolgáltatottság között is megtapasztalható isteni oltalmat. Jöjjön hát a Csendes éj angyali éneke ebbe az olykor harsány, vad, máskor pedig félszeg, félénk, pusztán sóhajtásnyi ezer- meg ezerszínű és erősségű emberhang-kavalkádba, hogy végre áradhasson közöttünk az isteni szeretet és békesség, és az egymásért vállalt felelősség, szolidaritás.
Üdvözöljük hát az isteni Gyermekben hozzánk közel jövő szeretetet, amelyből boldog ízelítőt kapunk akkor, amikor saját piciny gyermekeink bársonyos, puha kezecskéjüket nyakunk köré fonják. És ez a szeretet erőt és ösztönzést ad emberfeletti jócselekedetek végrehajtásához, és a velünk született önző természetünk meghaladásához. Fogadjuk hát kedvesen Isten nagy karácsonyi ajándékát, az isteni Gyermeket, akiben Isten önmagát közölte velünk. És mi is tanuljuk meg, hogy nem az az igazi karácsonyi ajándékozás, aminek értéke csupán pénzben mérhető, hanem az, amikor egymásnak önmagunkat adjuk: vagyis szeretetünket, figyelmességünket, tapintatunkat, segítő tetteinket, gyógyító szavainkat. Adventi gondolataimat Wass Albert soraival zárom:
„Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!"
Áldott adventet és boldog karácsonyi előkészületet kívánok!
Derencsényi Istvánnak, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzőjének beszéde november 27-én, a Debreceni Advent kezdetén, a Kossuth téren, a város karácsonyfájánál, az első gyertyagyújtás alkalmán hangzott el.
*
A képen Ozsváth Sándor Karácsonyi áhítat című felvétele látható
